A vágyott életről, a jó vezetőről, önfejlesztésről és még sok másról beszélgettem László-Kun Zsófival. Rendkívül megtisztelő volt, hogy Zsófi engem választott. A cikk eredeti verziója Műhely XVIII. évfolyam 4. lapszámában jelent meg és itt érhető el!
A vágyott, megálmodott életről mindenkinek rengeteg kérdés kavarog a fejében, legyen szó a munka vagy a magánélet világáról. Mit tehetünk egy vaskalapos főnökkel szemben? Vajon eljön-e a pillanat, hogy a kiégés fenyegessen bennünket? Honnan ismerszik meg egyáltalán az álommunka? Ezekről a témákról Sinkó Erika fejlesztő trénerrel beszélgettünk.
Bár az igények személyenként eltérőek, az én szememben a jó főnök emberközpontú, nemcsak a célokat és a számokat tartja szem előtt, hanem az eredmények megvalósítóit, azaz a csapatát alkotó embereket is. Ahhoz azonban, hogy egy vezetőnek ilyen szemlélete legyen, tapasztalataim szerint elengedhetetlen egyfajta belső egyensúly, önmaga elfogadása. Ha ez megvalósul, akkor a külvilág is elfogadhatóvá válik, a vezető képes úgy szemlélni a beosztottjait, mint egy színes virágcsokrot, melynek minden szála és szirma más és más. Kinek nagyobbak a szirmai, kinek kisebbek, de pont ez a sokféleség a jó értelemben vett különböző gondolkodás forrása. Ha a főnök megtalálja a saját belső harmóniáját, akkor az embereiben is képes meglátni az egyéniségeket, a személyes erősségeket, lehetőségeket és képes konstruktívan tekinteni a gyengébb, fejlesztendő pontokra is. Jó hír, hogy minden képesség tanulható, noha személyiségfüggő, hogy kinek mennyire megy ez könnyen.
A szigorú vezetővel szemben, aki mindig csak a saját nézőpontját és igényeit tartja szem előtt, a munkavállaló szükségletei fognak hosszú távon sérülni akkor, ha az sokáig tűri, és nem ad hangot saját igényeinek. Ez olyan s ebet ejthet a kettőjük kapcsolatán, amit utána már nehéz helyrehozni. Az egyre elterjedtebb, ismertebb asszertív kommunikáció nem gyógyszer, nem garancia arra, hogy megold mindent, ugyanakkor segítség lehet a probléma feltárására, és közelebb juttathat minket a kényes helyzet megoldásához. A technika lényege, hogy elmondom a saját véleményemet, vállalom azt, amit érzek, gondolok és cselekszem valamivel kapcsolatban, de nyitott és elfogadó vagyok arra, hogy más máshogy lásson és tegyen. Az asszertivitás trükkje abban rejlik, hogy ha eltérő is a véleményünk, ez a nézetkülönbség kimondásra kerül egy nem agresszív, nem bántó jelzéssel.
Azon túl, hogy egy ilyen visszacsatolás óriási segítség a főnöknek a vezetővé válásában, a beosztott is kimondhatja rendszeresen a kritikus észrevételeit. A módszer sikeres alkalmazása a mindennapi kommunikációba rendszeresen beleépítve hatásos, azonban ne akkor akarjunk vele tüzet oltani, ha a pincénél kezdődő lángok már a padlást nyaldossák.
Ugyanakkor ne tévesszük azt sem szem elől, hogy bármilyen munkakultúrával rendelkező főnökkel hoz össze minket az élet, mindig tudunk tőle vagy belőle tanulni, a saját viselkedésünkkel kapcsolatban is.
Ha kimondjuk a saját igényeinket és szükségleteinket, az még nem garancia arra, hogy ezt valóra is tudja a másik oldal váltani. Véleményem szerint a jó kapcsolat alapja az asszertív kommunikáción túl a kölcsönös bizalom, nyitottság, elfogadás, egymás támogatása, tisztelete, a nyílt és őszinte kommunikáció… és még folytathatnám a felsorolást. Vezetőként és beosztottként egyaránt látni és működtetni kell egymás felé ezeket a skilleket.
Folyamatosan versenyben tartani magunkat a legjobb. Amíg értelmét látom a munkámnak, a törekvéseim nap, mint nap illeszkednek az adott folyamat egészébe, ha jó a munka és szeretem, addig van helyem az adott pozícióban. Abban a pillanatban, hogy megkérdőjelezem, hogy számomra van-e értelme a feladatomnak, elég kihívás rejlik-e a teendőim mögött, esetlegesen feltámad bennem az az érzés, hogy felesleges szélmalomharcot folytatok egy ideje, akkor (az eset megvizsgálása után) érdemes lehet mást keresni.
Ha nehezen hagyom el a komfortzónámat, és akkor nézek más lehetőségek után, amikor már muszáj, akkor ezzel plusz stresszt helyezek a saját vállamra, míg ha időről időre kipróbálom magam a piacon, akkor megszerzem a kellő rutint és otthonosságot az interjúk terén. Egy állásinterjú úgy is felfogható, mint a magunk bemutatása, egy első randi a munkáltatóval, ahol a legjobb oldalunkat akarjuk mutatni. Ilyenkor az igények találják szembe magukat egymással munkáltatói és munkavállalói részről, amik vagy kezet fognak, vagy a találkozót követően tovább sétálnak egymás mellett. Az interjúk lényege, hogy elmenjünk, jól érezzük magunkat, magabiztossá váljunk, és merjük önmagunkat adni. A kitekintés a piacra nem ördögtől való, nem tesz senkit csalóvá, felfogható úgy, mint egy élvezetes, ugyanakkor hasznos gyakorlás.
Bár jó lenne mindig mindenről az igazat mondani, de a leendő munkáltató részéről az ilyen személyes információra vonatkozó kérdések nem tisztességesek, ebből adódóan nehéz a kettőt egyensúlyba hozni. Egy ilyen privát kérdésre adott őszinte válasz – amihez egyébként semmi köze a munkaadónak, még ha nagyon családbarát is – diszkriminációra adhat lehetőséget. A határozott válasz, hogy „a szakmai oldalra szeretnék koncentrálni az elkövetkezendő években”, megfelelően jelzi az interjúztató felé a kérdés helytelenségét, hiszen abban a helyzetben a jelentkező a szakmai képességeit, know-how-ját készül eladni, erről érdemes tárgyalni, nem a családi életről, hobbiról, betegségről vagy éppen a gyermekvállalásról.
Az ilyen szenzitív, kínos kérdésekre azonban fel kell készülni, én is kerültem már ilyen szituációba jogász végzettség ide vagy oda.
Az, hogy egy ilyen kérdés mennyire vágja el a jelentkezőt a cégtől, nehéz megítélni, mert egyre több a tényleg családbarát munkahely, ahol a jó szándék vezérli a kérdezőt. Ennek ellenére mégis idegen még a magyar kultúrában bevallani, ha valaki egy éven belül családot a lapítana, mert ekkor a HR azt gondolja, hogy 3-4 hónap múlva elölről kezdheti az utód keresését. Jó dolog a cégek részéről a családbarát hozzáállás, de ez derüljön ki inkább egy honlapról, Facebook bejegyzésekből, képekről, nem pedig egy interjú keretein belül.
Az Y generáció és az utána születettek részére abszolút prioritást élveznek az anyagiak, szemrebbenés nélkül hangzanak el olyan kívánt összegek, amiktől a cégek hanyatt esnek. Fontos a fizetés, és annak emelkedése, viszont ritka a munkáltatók dinamikus reagálása ebben a kérdésben, és nem is szeretik, ha csupán ez motiválja a dolgozóikat. A klasszikus szabályok igazak az anyagiakra interjúhelyzetben, az első alkalommal akkor beszéljünk a témáról, ha az interjúztató szóba hozza, ha nem, akkor sokkal inkább arról érdemes tudakozódni, hogy várható-e következő forduló, mert valószínűleg akkor kerül majd szóba.
Az elmúlt öt évhez képest azonban azt tapasztalom, hogy egyre inkább feljön a pénz kérdése már az első találkozón, hiszen a cég sem szeretné pazarolni a HR idejét, ha nagyon eltérnek az elképzelések.
Pályakezdőként, mikor az embernek nincsen jártassága a szakma díjazásában, lehet mondani, hogy a megpályázott pozíció az illető első munkahelye lesz, nincsen tapasztalata a vállalat fizetési rendjében, még ha van is a fejében egy alap, kimondott összeg, kérhető az interjúztató részéről egy mankó, hogy miben reális gondolkodni.
Jó lenne hinni ebben, ahogy abban is, hogy a régi munkavállalót pont ugyanúgy megbecsülik majd, mint az újonnan érkezőt. A hozzáállás persze függ attól, hogy melyik oldalon állok: az újonnan érkező, manapság egyre inkább az odacsábítás miatt több bért kapó szereplő vagyok, vagy a régi, hűséges motoros, aki nap nap után küzd. Rengeteg olyan dolgozóval találkoztam, akik régóta lojális munkavállalói egy adott cégnek és borzasztóan csalódottak a megbecsülés hiánya miatt. Ők elképesztő dolgok elvégzésére vagy éppen eltusolására is képesek, ezzel akár kárt okozva a munkaadónak, mert olyan mértékű a sértettség bennük a munkáltató irányába. Ugyanakkor örömmel látom, hogy már vannak itthon is olyan munkáltatók, akik felismerték a folyosói pletykák, a bérfeszültségek pusztító hatását, és a béreket nyilvánossá tették az azonos munkakörben dolgozó munkatársak számára. Igazságosnak tartom ezt az eljárást, de nem zárkózom el ezen belül a differenciálástól sem, hiszen egészen más helyzetben van egy dolgozó, ha elvált, három gyereket nevel, mint egy gyermektelen egyedülálló.
Minden szakmában vannak olyan napok, amit az ember úgy él meg, hogy „na ez is csak egy munka”. Azt érzem, látom és tapasztalom, hogy az álommunka egy elhívatás, egy hívás kérdése egy adott terület felé. Nekem álommunkám van, rajongok azért, amit csinálok. Persze, tudok nehezen ébredni, vagy nyűgösen megérkezni egy előadásom, tréningem helyszínére, ahogy akár a húsz új arcból 18 durcásan vár, mert „beutalót” kapott az adott tréningre. De amint belelendülök a mondandómba, azt érzem, hogy a helyemen vagyok, hogy értelme van annak, amit csinálok.
Úgy látom, hogy a mostani korosztályokban, a megfelelni vágyás dolgozik a keresés és a munka során is, klasszikusan az „elég jó vagyok-e?” kategória kérdései őrlik őket mind beilleszkedés, mind szakmai téren. A régebbi munkavállalók a kesergéssel, a sértettséggel és a kiégéssel küzdenek.
Megjelennek a generációs ellentétek minden területen és korcsoportban, holott az egyik a másiktól tudna segítséget kérni és adni.
A kiégés egy olyan állapot, mikor az ember energiája, legyen szó mentális, érzelmi vagy fizikális energiáról, elhasználódik. Sunyi a probléma természete, hiszen nem válogat, éppúgy küzdhet vele egy huszonkét éves egyetemista, mint egy ötvenkét éves munkavállaló. Egy egyetemista akkor tud kiégni hosszútávon, ha nagyon sokat fókuszál a tanulmányaira, rengeteg erőt és energiát emészt fel, de az erőforrásokat, amelyek feltöltenék, úgy, mint egészség, sport, szórakozás, barátok és család, nem pótolja vissza. A kezdeti stádiumú hullámzó teljesítmény tovább generálja a kikapcsolódás, a pihenés mellőzését, mintegy örvényként taszítva csapdába az érintett illetőt.
Naponta mindenki fordítson a saját igényeinek megfelelő percet vagy órát magára, sokszínűek vagyunk, másképp töltődünk. Nincsen minimális és optimális idő, mindenkinek annyi, amennyinek szükségét érzi. El tudok képzelni olyan periódust az életben, mint például egy kemény vizsgaidőszak, amit ki kell bírni négy vagy hat héten keresztül „trapézon és lovon”, de ilyen szakasz után tudható az is, hogy az új napirend az energiák maximális vissza nyerését fog ja szolgálni, egy ideig nem várható a korábbihoz hasonló megmérettetés. A válasz itt ketté bomlik, egyrészt fontos a napi szintű, majd a heti- és havi szintű „énidő”, másrészt, ha ez nem megoldható, akkor is kiemelt figyelmet kell fordítani a minimális kikapcsolásra. Két tétel között szükség van az akár csak egy háztömbnyi sétára, még ha abban a pillanatban a gondolatot is utálja az ember, hogy fel kell állni. Teljesen másképp figyel az ember majd abban a pár percben, amit a szabadban tölt, a tudatos jelenlét megélésével. Ha az a minimális idő, amivel megszakítjuk a statikus, nehéz tevékenységünket, nem puffogással telik, hanem a környezet aprólékos megfigyelésével, mint a repedések, a bogarak, hamarabb megy majd a töltődés.
A magunkra szánt sétaidőink remek elfoglaltsága lehet a gondolkodás is, például érdemes számot vetni az elmúlt időszak jó történéseiről, legyen szó három vagy öt momentumról. Sok magazin, cikk leírja ezt, a bökkenő csak az, hogy nagyon kevesen csinálják ténylegesen. Az aznapi szubjektív sikereink felsorolása mindennapi cselekedet kell, hogy legyen, mi több, nemcsak felsorolása, hanem gondozása is, hogy idővel ne hagyjuk el, feledkezzünk meg róluk. Lehet ezt fejben végezni, füzetben vagy naplóban, de akár alkalmazásban vagy online is, a hogyan, az jelenleg másodlagos. Én a kézzel írás mellett teszem le a voksom, mert 5-10 év múlva visszanézve jobb, személyesebb lenyomat. Hihetetlen megélést tud adni, önbizalmat, önbecsülést és pozitív értékelést. A praktika bővíthető időben, heti, havi, éves szinten vagy kategorizálható, például pénzügyi, kapcsolati, testmozgásos vagy éppen énidős sikerekre. Egy idő után mindent természetesnek gondolunk, de jobban belegondolva, nagyon nem az, és pont ezek a listák döbbenthetnek rá minket a legjobban.
Nincsen titkos receptem, de vannak technikáim, amelyeket „erikásítottam”. Napi szinten fut a sikerlistám, a magánéletemben az esti találkozásunkkor a férjemmel kölcsönösen elmeséljük a nap öt jó történését egymásnak. Ez jó a párkapcsolatban, közelebb hoz minket egymáshoz, és elképesztő energiákat szabadít fel.
A másik gyakorlatom, hogy a munkámból eredően sokféle emberrel hoz össze a sors, és elfogadom, hogy velem sem mindenki kompatibilis. Ezekben az esetekben direkt keresem a közös vonásainkat, amik mindkettőnkben meg lehetnek, illetve, hogy mi a másikban az az érték, amit becsülni tudok, így számtalan nézőpontot tudhatok már magaménak. Ha megtalálom ezeknek a találkozásoknak az okát, hogy miért kellett, hogy megtörténjenek, akkor máris írom a sikerlistámra. Azzal, hogy megpróbálok megérteni és elfogadni mindenkit, és nem pálcát törni felette, a saját életemet teszem könnyebbé a feszültségektől.
A coaching és a pszichológia merőben más műfaj, nem szabad őket egy lapra helyezni, noha van közöttük bizonyos szintű kapcsolat. A coaching népszerűségét az adja, hogy olyan hétköznapi helyzeteken segít túljutni az embereknek, amik megakadást okoznak, lehet ez egy kommunikációs nehézség vagy akár egy feladat, szituáció. A folyamat mélyen elgondolkodtat és szinte mindig felismerésre és megoldásra juttat.
A mi eszközrendszerünk kérdések, logikai menetek mentén vezeti a coacheet, melynek nyomán ő a saját érzésein, gondolatain keresztül találja meg a válaszait. Nálunk, coachoknál, soha nem fog elhangzani egy utasítás, hogy ezt vagy azt kell tenni. Az adott ügy feloldása nem abban áll, hogy a coach megmondja, hogy ő hogyan látja a helyzetet, ez nem is feladata, még kérésre sem. A kialakuló tiszta kapcsolat alapja, hogy nem formálódik minősítés, el- vagy megítélés a szakember és az ügyfél között, a coach személyiség maximálisan háttérbe kerül, a megoldáshoz csupán a legjobb kérdések feltételére vagy eszközök alkalmazására törekszik.
A végzettséget illetően léteznek coaching tanfolyamok, azonban a főiskolák, egyetemek is kínálnak lehetőséget bárki számára (alapdiploma után) az ilyen jellegű fejlesztésre business coach vagy life coach képesítéssel záródóan.
Véleményem szerint ezek a motivátorok elsődlegesen zseniális marketinggel rendelkeznek. Mindaz, amit mondandójukban képviselnek, a megosztásaik, a posztjaik, olyan igazságok, olyan idézetek, melyeket eredetileg a pszichológia, a filozófia és a vallások mondtak ki, szeretjük őket olvasni. A „tanokat” az emberek egy része imádja, a másik része viszont nem hajlandó lenyelni az amerikai típusú vagy gyökerű vakítást. Személy szerint én csak távolról követem őket és azt látom, hogy van olyan célcsoport, aki az olvasott idézetben meglátja magát vagy az életének egy helyzetét, amire gondolkodás nélkül kap egy kész megoldást feloldva benne a feszültségeket. Ez adott pillanatban akár még támogató is lehet számukra!
Mindennek ellenére én nagyon szerencsésnek érzem magamat, mert úgy gondolom, nekem nem kell meme-nek, felkapott celebnek, sőt influencernek sem lennem, hogy boldogulni tudjak az életben. Hiszem, hogy a legnagyobb dolgok nem hangosan és harsányan történnek, hanem a maguk természetes útján.
